A szerelem körülvesz

Nagyon vacilláltam, hogy feltegyem-e ezt a kis valamit, de végül meggyőztek :D Ez még az egyik korai Johnlock írás. A rettegett John megnősül témakör, én magam is félelemmel várom, hogy a sorozatban mit hoznak ki ezzel kapcsolatban. Sokatoknak nem fog tetszeni, mert kicsit Sherlockidegen, de ugyebár a fanfic arról szól, hogy kiengedjük magunkból a durva kis fantáziáinkat :DNa mindegy, tessék parancsolni, és előre szólok: agymenésveszély!

Dr. John Watson enyhe rémülettel rángatta szmokingja ujját. Percenként túrt bele néhány kósza, ősz szállal átszőtt világosbarna hajába, a nyakkendőjét igazgatta kényszeresen, percenként pillantott az órájára, fel s alá járkált. Aznap készült megnősülni, s több dologban is kételkedett: jól dönt vajon? Lehet szeretni egyszerre két embert? Hisz szerelmes volt Nadine-ba, de Sherlockot sem tudta elengedni. Nem fog elfutni, mielőtt Nadine belép a templom kapuján? S vajon Nadine nem gondolja-e meg magát, s nem jön rá, hogy egy született vesztessel és látens homokossal készül összekötni az életét? S a fő kétely: vajon megjelenik-e Sherlock Holmes mint az esküvői tanúja? Legtöbb aggodalma barátja köré csoportosult: el tudta képzelni Sherlockról, hogy botrányt rendez, esetleg elraboltatja Nadine-t, vagy minimum apró cafatokra tépi az esküvői ruhát. De valószínűbbnek tűnt, hogy meg sem jelenik.

Míg zaklatott gondolataiba merült, Sherlock a Baker Street 221 B szám alatt hasonlóképpen viaskodott érzéseivel és önmagával. Szerette Johnt, gyűlölni akarta Nadine-t, de nem ment, a lány, nő létére, túl tökéletes volt, a lehető legjobb barátja számára. Mégis féltékenyen csak a magáénak akarta tudni kedvenc doktorát, s tudta jól, hogy John is kettős érzelmek falai közt vergődik bezárva. S lám, végül döntésre jutott, hiszen feleségül kérte Nadine-t, akinek ő maga is sokat köszönhetett, példának okáért rengeteg információt az irodalom területéről, s egyéb fortélyokat, amiket álmában sem gondolta volna, hogy éppen egy nőtől fog megtanulni. Egyszóval, már nem egy barátja volt, hanem kettő. Azt hitte, hogy csak egy embert képes szeretni, de Nadine is belopta magát a szívébe furcsa, sokszor túl hangos nevetésével, bájával, háziasságával – s főleg azzal, ahogy Johnnal és vele bánt. Édesanyjuk, szeretőjük, kishúguk volt egy személyben. Miután feleségül kérte Nadine-t, a sors John személyében igen kemény próbatétel elé állította Sherlockot: neki kellett volna a vőlegény esküvői tanújának szerepében tetszelegnie, bájolognia, s illemtudó angol férfihoz mérten viselkednie. Duzzogott napokig, csípős megjegyzésekkel illette Johnt és a házasság intézményét, nem állt szóba a türelmes anyaként őt csitítgató Nadine-nal, s az utolsó pillanatig nem mondott igent erre a kellemetlen feladatra. Most azonban mégis frissen varratott szmokingban feszített, illatosan, s csak járkált, dühöngött, csalódottan sóhajtozott, s gyakorta hunyta le kétségbeesetten gyönyörű kék szemeit. Kedvelte Nadine-t, tudta, hogy a fiatal nő illik igazán Johnhoz, mégsem tudta elviselni, hogy elveszi tőle szeretett barátját…

John az órájára pillantott, és mély levegővétel után kilépett az oldalajtón, amin át a templom oltárához jutott. Viszonylag kevés vendég ücsörgött a padokon legszebb ruhájában, legjobb modorát felöltve, félhangosan pletykálkodva. John megállt a számára kijelölt helyen, a templom impozáns fakapujával szembe fordulva. Egy perc telt el, miközben forgott vele a tágas épület, a vendégek sustorgása mintha víz alól szűrődött volna fülébe, s már diagnosztizálta saját magánál a szívinfarktust, amikor egy kéz nehezedett a vállára. Sherlock kifejezéstelen arccal állt mellette, John szívéről pedig mázsás súly gördült le egy szempillantás alatt. Hálásan, szívből jövő mosollyal nézett legjobb barátjára, s még inkább megkönnyebbült, mikor Sherlock apró, ideges szájrándulással viszonozta azt.

Néhány pillanat múlva kitárult a templom kapuja, s Nadine lépett be édesapjába karolva, mire mindenkinek elállt a lélegzete, s a suttogást felváltotta a menyasszonyt övező áhítatos csönd. Szolid, de gyönyörű, hófehér ruhájában szikrázni látszott vörös, lágy hullámokba igazított haja, szemei izgatottan csillogtak, kissé megilletődötten, de nagyon boldogan mosolygott. Sherlock és John egymásra néztek, s abban a percben mindketten biztosak voltak benne, hogy ez a helyes megoldás. John az esküvő alatt büszkén feszített, minden feszültség elszállt belőle, s egyszerűen csak boldog volt. Sherlock pedig, tőle szokatlan módon, a háttérbe húzódott, nem bontotta a rendet, nem rendezett jelenetet. Arcára fagyott a tartózkodó félmosoly, ami a vendégeket megtévesztette, Johnt azonban nem. De most az egyszer nem Sherlockra figyelt, hanem saját magára, s csodálatos arájára.  

A lagzi is tökéletesen folyt – egy ideig. Nadine és John gerlepárként összebújva mosolygott-turbékolt egész este, Sherlock pedig növekvő féltékenységgel s a könyöke mellett megszaporodó borospoharakkal figyelte őket. A vendégeket nem ismerte, így magányosan ült egy félreeső asztalnál, s magában fortyogott. Éjféltájban az ünnepség tetőfokára hágott: a vendégek többsége hangosan énekelve táncolt, kezükben tartott poharaikból a padlóra lötyögött az alkohol. Nadine és John is kissé tántorogva totyogott a parketten, és ki-kitört belőlük a részegekre jellemző, tébolyult, artikulálatlan vihogás. Nadine odatámolygott Sherlockhoz, és az ölébe huppant. Átölelte, cuppanós csókot nyomott a szájára. Sherlock rábámult, majd megszólalt:

-         Ez így nem fog menni…

-         Mi a baj? – kérdezte Nadine, miközben még mindig ölelve Sherlockot, csak nézett rá kissé homályos tekintettel.

-         Te és John… Nem bírom nézni, képtelen vagyok elviselni! – kiáltotta Sherlock, s az ő hangja sem csengett túlságosan tisztán. A kialakulófélben lévő jelenetre John is odalépett hozzájuk, s megállt felesége és legjobb barátja fölött. Az nem zavarta, hogy Nadine Sherlock ölében ül, nyaka köré fonva a karját, a sejthető vitatéma már annál inkább.

-         John, ne hagyj el! – Sherlock jóformán lelökte magáról Nadine-t, és átölelte Johnt.

-         Sherlock, fejezd be! Eldöntöttük, együtt döntöttük el, hogy így lesz a legjobb. Te különben is mindig… rosszul bánsz velem! – tört ki John. Ezután mindketten egyszerre kezdtek beszélni, összemosódó szavaik belevegyültek a hangos zenébe és a vendégek gajdolásába. Nadine tágra nyílt szemekkel nézett rájuk, azonnal kijózanodott.

-         John, te nem szeretsz engem? És te, Sherlock? – kérdezte, s a könnyek máris ott remegtek a szemében.

-         Jaj, édesem, dehogynem! – ölelte magához azonnal John, és erre már Sherlock is hozzá ugrott és magához szorította.

-         Csak tudod, hogy Sherlockkal a mi barátságunk milyen különleges. Nem akarom elveszíteni őt…

-         Akkor csak egy megoldás van, hogy mindenkinek jó legyen… - mondta Nadine elszántan, és eltökélt csillogással szemében nézett a két férfire.

 

***

Fél évvel később John és Sherlock a Baker Street 221 B szám alatt álló lakásban heverésztek a nappaliban. Sherlock ujjait összetámasztva feküdt a kanapén gondolataiba merülve, John a kanapén ült újsággal kezében. Néhányszor mosolyogva egymásra pillantottak, a tökéletes boldogság, egyetértés harmóniájában villant össze tekintetük. Az utca megszokott zaja beszűrődött a szobába, de ez egyáltalán nem zavarta nyugalmukat. Még így is, hogy látszólag nem egymással foglalkoztak, teljes szimbiózisban léteztek, együtt dobbant a szívük.

A következő pillanatban Nadine lépett be, teáscsészékkel megrakott tálcával. Letette az asztalra, majd leült Sherlock lábához, s egyre növekvő pocakjának terhe miatt nagyot sóhajtva kinyújtotta lábait. S ekkor a harmónia édes hálója őt is körülfonta, s ő ugyanúgy részesévé vált a közös boldogságnak, mint a két férfi.

Sherlock felegyenesedett, és szeretettel végigsimított a fiatalasszony hasán. Egyikük sem tudta, ki a gyermek édesapja, ugyanis édes hármasban éltek az ominózus este óta. Világos volt, hogy John és Sherlock nem tudják elengedni egymást, s mi tagadás, Nadine-nak sem volt ellenére Sherlock társasága. Így tehát mindhárman elégedettek voltak a kissé bizarr, ámde annál kielégítőbb és boldogabb viszonyban. Sherlock sem volt többé féltékeny: inkább osztozott Johnon, minthogy teljesen meg kelljen válnia tőle. John sem kényszerült rá, hogy elfojtsa vágyait a férfiak iránt, ugyanakkor Nadine-t sem veszítette el, akit tiszta szívből szeretett. Nadine pedig tökéletesen elégedett volt azzal, hogy két veszettül jóképű úriemberrel él együtt, Johnban megtalálta élete párját, és ő volt a világon a második ember, aki minden rigolyája ellenére szerette Sherlockot. Sherlock és John együtt munkálkodtak tovább, újabb és újabb bonyolult eseteket göngyölítettek fel, Nadine pedig egy könyvtárban dolgozott, s minden este finom vacsorával várta az urait. Furcsa, egyedülálló helyzet volt, mégsem hordott náluk boldogabb embereket hátán a föld.

John is odakucorodott Sherlockhoz és Nadine-hoz a kanapéra, így a leendő édesanya a két férfi óvó-szerető ölelésében kuporgott. S ahogy egymásra néztek, végtagjaik egymásba fonódva, a vörös, a barna és a fekete hajfürtök egymásba vegyülve, kitört belőlük a nevetés.