A vadászsapka esete

Egy kis 18+ így estére, végülis semmi konkrét, csak egy kis sejtetés, Martin Az álomnő című filmjéből inspirálódva :D

Sherlock gondolataiba mélyedve járkált a nappaliban. Roppant izgatott volt, pörgött, akár egy búgócsiga. Időközönként a hajába túrt, minek következtében fürtjei a négy égtáj felé meredeztek. Nagy köröket tett a szobában, miközben minden tárgyhoz hozzáért, valamit fölemelt, s vékony, hosszú ujjaival alaposan megtapogatott, majd egészen máshová tette le, volt, amit épp csak simított. Amíg John is ott volt vele, és próbált egy újabb blogbejegyzést megírni, ő sem volt kivétel a folyamat alól. Sherlock eleinte, mikor elhaladt mögötte, csak súrolta a hátát, karját. Azután azonban már beletúrt a hajába, vagy épp az arcát simogatta meg. Mindezt látszólag teljesen önkéntelenül tette, s John méltatlankodó pillantásaira ügyet sem vetett. Folytatta tovább a járkálást és barátjának tapogatását, és néha motyogott valamit.

John végül feldúltan rúgta hátra a székét, s kirohant a szobából, hátrahagyva barátot-laptopot. Sherlock csak akkor vette észre, amikor John selymes haja helyett csak a szék karfáját érintette. Csupán egy pillanatra torpant meg, végül vállat vont, s folytatta körsétáját a zsúfolt nappaliban.

Negyed órával később tűnt föl neki John hiánya – zavarta ugyanis, hogy az egyenletes kopogás megszűnt, doktora gépelésének hangja ugyanis mindig inspirálóan hatott a gondolataira, jobb volt, mint öt nikotintapasz az alkarján. Ki tudja, miért, hirtelen az oly mélyen gyűlölt vadászsapkája után kezdett nézelődni. Maga sem tudta, hogy jött az ötlet, hiszen utálta. Sokszor kényszerült rá, hogy leszorítsa vele csodás hajkoronáját, éppen ezért szent meggyőződése volt, hogy a sapka iszonyúan áll rajta, s hogy bizonyára Johnnak sem tetszik így… Most mégis a sapkát akarta a kezében tartani – talán azért, hogy abban a szent pillanatban apró darabokra tépje, talán, hogy új gondolatok ébredését segítse elő. Ám ahogy körülnézett, a szürke, apró kockás fejfedő nem hevert megszokott helyén, John asztalán, a laptop mögött. Sherlock nagyjából öt perc alatt felforgatta a nappalit. A sapka nem került elő. A saját szobájában nem nézte (hiszen ott bizonyosan nincs az a förmedvény), Johnéban nem találta, a konyhába egy kis hezitálást követően nem ment be, mert egy hurrikán okozta katasztrófa után is nagyobb rend lett volna. Már csak a fürdőszoba maradt hátra. Mivel azt hitte, John elment, kopogás nélkül nyitott be…

S olyan történt vele, ami normál körülmények között szinte soha: tátva maradt a szája.

Az elé táruló látvány egyszerre volt arcpirító és végtelenül izgató. John ugyanis a mosdónak támaszkodva, bokáján lengedező nadrágban, privátban érezte jól magát éppen, miközben a szürke vadászsapkát az orránál tartva szagolgatta, lehunyt szemmel, kéjes arckifejezéssel, miközben alig hallhatóan lihegett. Sherlock nem bírta tovább, s felnyögött. Erre John szeme kipattant, s felkiáltott – valamiféle káromkodás lehetett – majd igyekezett eltakarni férfiasságát Sherlock sapkájával, több-kevesebb sikerrel. John elvörösödött, arcszínét még a leggyönyörűbb naplemente is megirigyelte volna. Sherlock arcán egyszerre tükröződött kéjvágy, zavar, megdöbbenés. John megsemmisülten bámulta a földet, s amint félve felnézett barátjára, csodálkozva látta Sherlock igencsak nyilvánvaló izgalmát, és sóvárgó tekintetét. Egy hosszú percig csak bámultak egymásra, végül Sherlock mozdult először. Végig John szemébe nézett, pillantása égetett, ahogy barátjához lépett. John kissé megdöntötte a fejét, hisz Sherlock tekintete szinte hipnotizálta, teljesen rabul ejtette, nem tudott mozdulni, sem megszólalni. Sherlock megnyalta az ajkát, majd letérdelt John elé, s a kéjvágytól kissé rekedten megszólalt:

-          Engedd meg, hogy segítsek.

Majd, mielőtt John megszólalhatott volna, Sherlock finoman elhúzta kedvenc doktora kezét a vadászsapkával együtt…