Decemberi este

Mai termés. Egy átlagos este a Baker Street-en :D

 

A Baker Street-i lakásban nyolcat ütött az ósdi falióra a nappaliban. Este nyolc óra, és John még mindig sehol! Sherlock vergődött egy sort a pamlagon, hisztérikus kitörései következtében meg-meglebbent kék selyemköntöse, s ő dühödten fújtatott, akár egy utolsókat pöfékelő, öreg gőzmozdony. Mintha ezzel azonnal a lakásba tudná bűvölni elfoglalt barátját. Fölpattant, meztelen talpa csattant a földön, s járkálni kezdett, mintha valami roppant fontos, halaszthatatlan ügy kellős közepén járna, s teremtő mozgással vonzaná magához a megoldást. Cigarettára gyújtott, ám két szippantás után fintorogva elnyomta – John nélkül még ez sem az igazi. Újra járkálni kezdett, s tekintete a dohányzóasztalra dobott reggeli újságra esett, melyet John szokásához híven csak lehajított, miután átolvasta, így a lapok gyűrött kupacban hevertek. Sherlock visszaemlékezett a reggelre, ahogy tettetett félálomban lesett Johnra. A férfi édes, álmos képpel kucorgott kedvenc foteljában, kezében az újsággal, s egy csésze kávéval. Ujjai suhantak a lapokon, szinte simogatták, és Sherlocknak teljes erejéből kellett visszafognia magát, s a kanapé kárpitját karmolászta, hogy legyőzze feltörő vágyait. Sherlock beleborzongott az emlékbe, s felemelte az újságot, mint szent ereklyét, szorította orrához, s nagyot szippantott bele, mint hajléktalan a ragasztósüvegbe. Természetesen valójában csak a papír és a nyomdafesték jellegzetes keverékét érezte, de úgy képzelte, hogy John finom arcszeszének, lágy szappanillatának, s bőrének egyvelegét szagolgatja.

Végül eldobta az újságot. Kibámult az ablakon a hideg, decemberi éjszakába, de csak feldúlt tükörképe nézett vissza rá sápadtan, kócos, göndör fürtökkel, szomorú tengerszín tekintettel, alattuk karikákkal. John este hétig dolgozott, a rendelője mindössze tíz perc járásra van innen, s ha be is ugrott valahová élelmiszert vásárolni, akkor is, már minimum negyed órája itthon kellene lennie! De még mindig nincs sehol, s egy árva sms-t sem írt! Vajon hol csatangol ismét? Biztos valami semmirevaló cafattal mulatozik! Mint mindig.

Sherlock erre a gondolatra ismét dühösen vágta magát a pamlagra, és sértődötten a falnak fordult. Percekig némán duzzogott, csak néha törte meg a szoba csöndjét méltatlankodó motyogása, sóhajtozása. Negyed kilenckor úgy döntött, nem vár tovább. Hisztis kisfiúhoz hasonlóan karba fonta kezeit – természetesen hanyatt fekve, így a mozdulat némiképp veszített komolyságából – s elhatározta: John még csak véletlenül sem fogja észrevenni, mennyire várta, mint egy hűséges kiskutya, szájában a pórázzal, pitizve. Azt már nem! Legkomolyabbnak tűnő gondolkodó pózába vágta magát: hosszú, vékony ujjait egymásnak támasztotta az állához közel emelve, lehunyta szemeit, szemöldökét enyhén összeráncolta. Tökéletesen sherlockosan feküdt, mint akinek minimum egy Moriarty-eset megoldása jár a fejében.

A következő pillanatban John huppant le a kanapé végébe, miközben véletlenül megérintette Sherlock pizsamába bújtatott lábát. A következő minutumban Sherlock rávetette magát kedvenc doktorára, mint egy éhes vadállat. Hátradöntötte, majd önmagából kifordulva tépte le a ruhát a meglepett, de csöppet sem tiltakozó Johnról. Egy másodpercig elgyönyörködött John testében, végigsimogatta, majd vad szenvedéllyel csókolta meg, túrt bele ősz szálakkal átszőtt hajába. Sherlock épp elkezdte lerángatni magáról pizsamanadrágját, miközben egy percre sem vette le egyik kezét Johnról, amikor…

Felriadt. Zihálva, felajzottan nézett körül, s ekkor rájött, hogy az ajtó csapódására ébredt fel. Hallotta, hogy John odakint csendesen motoz; felakasztja kabátját, leveszi, s pedánsan egymás mellé állítja cipőit. Bekiáltott Sherlocknak, hogy megjött, de a férfi nem válaszolt. Mélyeket lélegzett, s próbált szörnyű katasztrófákra, vérre, a sáskák párzási szokásaira gondolni, hogy lelohassza igencsak nyilvánvaló gerjedelmét.

John belépett a nappaliba, ahol Sherlock feldúltan, összegömbölyödve feküdt a kanapén. John fáradt volt, ezért nem kérdezősködött, csak lehuppant barátja lábaihoz, miközben véletlenül hozzáért a férfihoz. Éppen úgy, mint Sherlock álmában…