A nagy visszatérés

Jöjjön egy kis melankólia... Már sokat beszélgettünk róla a Sherlock rajongó lányokkal, milyen is lesz Sherlock "feltámadása". Nos, itt az én -és szerintem még sokunk- elképzelése erről ^^
(Zárójelben annyit tennék hozzá, hogy ez volt a legelső Johnlock fanficem, október elején született)

John remegő sóhajjal az ajkán lépett ki a zuhogó esőbe. Azt mondják, jobban érzi magát az ember, ha kibeszéli a lelkét mardosó fájdalmat, mintha ezzel balzsamot kenegetnének az égő, sebesre zúzott szívre. John szívesen behúzott volna egyet annak az ökörnek, aki ezt a bölcsnek aligha nevezhető maszlagot kieszelte. Most, hogy beszélt róla, csak rosszabb volt. Nem hitte, hogy ez egyáltalán lehetséges, de most kiderült, hogy bizony az. Egy idő után, nagyon mély fájdalom esetén nincs már könny, csak a száraz, égő szem marad. Aznap délután ez az elmélet is megdőlt. John annyit sírt, hogy még a Temze is megirigyelte volna egy esős hét után. Most, hogy beszélt róla, újra jöttek a könnyek, sósan marták megviselt, lesoványodott arcát. Hajában megszaporodtak az ősz szálak, s míg régebben ez zavarta volna, manapság egyáltalán nem foglalkoztatta. Nem érdekelte semmi. Már unta Mrs. Hudson állandó könyörgését, rimánkodását, hogy forduljon szakemberhez, ezért ment el régi pszichológusához. Tudta, hogy nem fog segíteni, hogy minden hiába.

Elindult az esőben, s bőrig ázott. Nem akart visszamenni a Sherlock holmija nélkül kongó, üres lakásba, ahol minden csakis Rá emlékeztette. Miután a barátja…- mit barátja, az élete! – itt hagyta, odaállt a fal mellé, s sírva mélyesztette ujját a lyukakba, amiket Sherlock unalmában lődözött belé. Simogatta a falat, majd lecsúszott mellette, s a földön zokogott, míg össze nem esett a fájdalomtól.

Hónapokig nem szólt senkihez. Csak egy-egy hümmögésre, mordulásra, bólintásra futotta erejéből. Felhagyott mindennel, mit addig élete rutinjának, mozgatójának gondolt. Nem vette kézbe többé az újságot, nem dolgozott, nem találkozott senkivel, főként nem nőkkel. Hah, az lenne csak az igazi képmutatás, önámítás! S főként, internetes naplója felé sem nézett. Tudta jól, mi folyhat ott, a sok undorító rajongó, a szomorú hangulatjeleikkel, a felháborodott kommentárokkal, amiben közlik, hogy tudják jól, ez csak vicc, Sherlock nem is halt meg, ne szórakozzon már velük, Dr. Watson! El tudta képzelni az őrülteket, akik virtuális gyertyát gyújtanak a nagy nyomozóért. De a legrosszabbak, kétségkívül azok az emberek, akik a Baker Streetre hozták el kenetteljes ál-kegyeletüket, hazug könnyeiket, képmutató, halk vigasz-szavaikat. John mélységes undort érzett, ha meglátta őket. Olyankor megfogták a kezét, nyálkásan szorongatták, veregették a vállát, motyogták értelmetlen szavaikat. John az arcukba ordított volna, de nem tette. Szája megrándult, bólogatott, s otthagyta őket.

S mind közül a legrosszabb az volt, amit elszalasztott, pedig rengeteg alkalom kínálta magát tálcán. Hisz kimondhatta volna azt az egyetlen bűvös szót bármikor! De nem tette, győzött a gyávasága, ő inkább némán szenvedett a vágytól, a visszafojtott érzéstől, a tagadástól, majd a belenyugvó, néma gyönyörködéstől. Szenvedett, holott mennyire egyszerű lett volna! Kimondani, azzal kész, nem veszíthetett volna. S most mi a helyzet? Itt van, egyedül, s már soha nem mondhatja el Sherlocknak… Bezzeg most, mikor már csak a márványkőnek beszélt, elmondott mindent! Bevallott mindent, s százszor, ezerszer rebegte a szót hol könnytől remegve, hol dühtől izzón, hol fulladozva a fájdalomtól: szeretlek. Késő volt, s ezért leginkább saját magát átkozta. Még az utolsó percben is gyáva volt! Látta, hogy Sherlock mire készül, mikor ránézett a tetőn, hiszen beszéltek is, az isten szerelmére! Mikor Sherlock elköszönni készült, akkor kellett volna beleordítani a telefonba! S ő nem merte, megfagyott benne minden, pánikba esett... Újra és újra végiggondolta, mindig és mindig lejátszotta maga előtt a jelenetet, s mindig másképp cselekedett: elhadarta, hogy szereti, hogy nem teheti ezt, semmilyen okból… És Sherlock mindig megmenekült. De újra és újra rá kellett döbbennie: nem jól cselekedett, elrontott mindent, és végleg vége mindennek. Hogy az utolsó pillanatban is gyáván megfutamodott, nem tudta megbocsátani magának. S már csak a vérben heverő, összetört testnek, a lassan elhűlő, csodás, vékony ujjaknak tudta elsuttogni azt a csekélyke szót…

John visszament a lakásba. Lehámozta magáról csöpögő ruháit, s otthagyta őket a padlón. A tragédia óta folyamatosan remegő kezével Sherlock kék köntöséért nyúlt, magára húzta, s a ruha ujjait orrához tartva Sherlock ágyához ment, s rágördült. Mintha szent oltárhoz nyúlna, megfogta Sherlock párnáját, amin még érezni lehetett a fekete, göndör fürtök levendulás samponillatát, s magához ölelte, mint azóta minden este. A párnára egy könnyet sem ejtett soha, hisz ezen a gyűrött kegytárgyon érezte legerősebben Sherlock illatát, bőrét, jelenlétét. A párnát szorosan magához fogva hevert a lepedőn, és bámulta a plafont, azt képzelte, hogy ő maga Sherlock Holmes, hogy életben van, ereje teljében, szarkasztikus gondolatai közepette, és jó barátja, Dr. John Watson odakint kopácsol a laptopján. Miközben lassan álomba merült, az eső tovább verte az ablakpárkányt, s az ő szeméből hangtalan folytak a könnyek.

Másnap John elzarándokolt Sherlock sírjához. Mindennap megtette, s minden alkalommal beletaposott szívének szilánkos romjaiba, de újra és újra oda kellett mennie, megérintenie a rideg kőlapot. Lerogyott a földre, és némán simogatta a földet. Virágot nem hozott. Nem akarta a felszínen is a rohadást látni, elég volt belegondolnia, mi történhet Sherlock gyönyörű testével odalent… Gondolatai tompák voltak, mint azóta mindig, csak nézett maga elé, míg el nem halványultak az arannyal vésett betűk a fekete márványon. A következő pillanatban egy kéz nehezedett a vállára. Nem ijedt meg, csak lassan, pislogva felnézett…Azután holtra vált arccal, kidülledő szemmel, ordításra nyitott szájjal hőkölt hátra.

-          Igen, én vagyok az…

-          Mi van?! Ne szórakozzon velem… - rebegte John, és torkát újra fojtogatta valami.

-          John, nyugodj le, tényleg én vagyok az – mondta Sherlock. Öltönye kifogástalan volt, fürtjei frissen mosottak, szemei ragyogók a délutáni napsütésben. John egy percig csak bámult rá, és egy borzasztó pillanatig biztos volt benne, hogy megtébolyodott, s várta, hogy egy fehér autó elvigye valahová, ahol egy nyugodt, párnázott szobában képzeleghet nyomorult élete végéig.

Sherlock áthatóan nézett rá gyönyörű szemével, s ebben a pillantásban ott volt minden: megbánás, öröm, félelem, s némi türelmetlenség is. Megfogta John karját, s felhúzta a földről a kába férfit, aki a következő percben eltunyult izmait megfeszítve beleöklözött az imádott arcba. Sherlock felkiáltott a fájdalomtól, s vérző orrára szorította a kezét.

-          Mi ütött beléd? – kérdezte orrhangjával is tökéletesen méltatlankodó hangnemben.

-          Mégis mit gondolsz? – üvöltötte John, miközben tovább ütötte, ahol érte. Sherlock, tőle merőben szokatlan módon, szó nélkül tűrte a dühkitörést, megvárva, míg John kifulladva leengedi karjait. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, legkedvesebb doktora karjai közt találta magát.

-          Szeretlek! – motyogta John Sherlock nyakába, aki ezúttal nem is akart megszólalni, inkább szájon csókolta oly igen hiányolt barátját.